Legfrissebb képek

Legfrissebb kommentek

Hozzáférés

rss  RSS hírcsatorna
Az RSS hírcsatorna kizárólag a nyilvános blogbejegyzéseket tartalmazza!

Jog: Látogató

Ha szereted az Emma blogot, és több-kevesebb rendszerességgel követed is az eseményeket, akkor miért nem leszel az Olvasónk? Ennek több előnye is van:
- a legfontosabb, hogy minden bejegyzésről azonnal emailben értesülsz, így még frissiben el tudod olvasni, és hát nem kell esetleg "potyára" benézni, hogy van-e valami friss iromány;
- látni fogod az esetleges "nem publikus" bejegyzéseket is;
- no meg aztán én is kíváncsi vagyok, hogy vajon hány ember követi figyelemmel kis életünket :)

Kedvet kaptál? Akkor először regisztrálj itt (ne félj, semmi különös és fél perc alatt megvan), utána pedig kattints az "Olvasó szeretnék lenni" gombra itt a blogon, a bal oldali menüben alul! Na gyere és kövess ha mersz! :)

BLOG - BEJEGYZÉSEK LISTÁJA

Szóval Emmus még mindig elég büdi, ezért ma Vomberg bácsinál ezzel a kérdéssel kezdtem. És - ahogy arra sajnos számítottam - kiderült, hogy nem a megfelelő kezelőorvost kérdeztem: Ehhez nem értek. -jött a válasz. - Viszont ha még szerdán is ez lenne a helyzet, akkor én felhívnám dr. v/d Hulst-öt. Még a hosszú hétvége előtt. - mondta. Így lesz!

Aztán végigbeszéltük a kedden történteket, Vomberg bácsit is kicsit megviselte a dolog. Aztán itt el is akadt a látogatásunk további célja: - Én egy bátor legény vagyok alapjában véve, de most nem merném Emmát feltenni a mérlegre, félek, hogy mindketten megijednénk. Egy sima mandulaműtét után még csak-csak, de egy ilyen "major event" után semmiképp sem.

Viszont mivel hétvégén Emma betölti a 14. hónapot, jövő hét kedden mégiscsak vissza kell mennünk egy mérlegelésre, illetve további beszélgetésre. Az is lehet, hogy akkor már egy vérvétel is játszani fog, mert a vérveszteség miatt elképzelhető, hogy vérszegény lett Emma, és ezt le kéne csekkolni, csak most nem akarja szegényt ennyi minden után bántani.
Ezenkívül jövő hétre bekért a fizióterápiától egy helyzetjelentést arról, hogy áll Emma fejlődése és hypotóniája. Úgyhogy ma fizión - mivel Emma amúgy sem volt túl együttműködő kedvében - elvégezte Rita az Amiel Tison tesztet (pontosan lemérte pl. hogy hány foknyira hajlik a lába vissza), aminek a kiértékelését még nem tudom, de ahogy láttam, a legtöbb mindenre -1 pontot kapott (-2 a súlyos hypotónia, -1 pont az enyhébb verzió). Közben Rita aszonta, hogy szerinte rottyantott Emma. Hú, az jó hír, gondoltam, mert ma még csak 1 db golyócska volt a termés, de nem, a pelusa tiszta. A szag máshonnan jött... :(

 

Hát én hétfőn Vomberg doktorbácsit fogom megkérdezni, mert Ő lesz kéznél, hogy az a napról-napra egyre erősődő, iszonyatos szag, ami kicsi Emmából jön normális dolog-e. Eddig ugyanis azt hittem, hogy igen. Olvastam még a műtét előtt, a kórházból kapott tájékoztatókban, hogy pár napig kicsit büdi lehet a gyermekünk szája a műtét után. Ez eddig rendben van, Bence bakteriális betegségénél is volt ilyen, túléljük. Csakhogy ez a szag, most már olyan, hogy akkor is érzem, ha állok és Emma kb. 150 centivel az orrom alatt négykézláb eloson.

Elővettem hát újra a papírjaimat, a műtét előtt és után kapottakat. És van egy nagy különbség köztük: a műtét előtt olyan tájékoztatót kaptam, ami összefoglalja az orr- és torokmandulműtétet, a műtét után pedig olyat, ami csak az orrmanduláról szól, hiszen Emmának csak azt vették ki. És ebben bizony már nem esik szó semmiféle terjengő szagokról! (Meg kaptam külön olyan papírt is, ami a fültubusról szól, abban meg végképp nincs semmi ilyesmi.)

Barátom a Google, irány hát az internet! Rossz szokás, tudom. Leginkább holland fórumban landoltam, ahol aztán írnak mindenféle vadat, ezért inkább az hivatalosabbnak kinéző orvosi oldalakat látogattam meg. Sehol nem írnak semmit orrmandulaműtét gyanánt a kellemetlen szagokról, egyébiránt viszont nagy átlagban aszondják, hogy vagy mandulagyulladásnál fordul elő (rossz édeskés), vagy refluxnál (rossz savanykás). Háhá, egy régi ismerős szó! Mondjuk azt nem gondolom, hogy hirtelen ilyen szagos refluxa lett, még akkor sem, ha elhangzott ez a szó az orvosok között kedden - gondolom, hogy van valamilyen másik jelentése is orvoséknál (az asztma szót is elkaptam, de gondolom ettől még nem lett asztmás :) Naszóval, azt nem tudjuk eldönteni, hogy savanykás vagy édeskés-e a szag (Nick szerint inkább az előbbi), de az biztos, hogy olyan, hogy délután már azt hittük, hogy esetleg valami furcsa kaksi van a pleusban és onnan jön. De nem, mert kaki ma egyátalán nem volt. Hashajtó ide, hashajtó oda, Emma akkor kakil, amikor kedve van. (Ja, és nincs közlekedő francia sajt sem a hűtőben, szóval nem is onnan jönnek a szagok.)

Egyébiránt jól van Huncutka, reggelente elég bágyadt, de délutánra belelendül. Az orra hol jobban, hol kevésbé, de folyik. Szerintem nem kap még az orrán át levegőt, viszont az esti tápszer ott folyik vissza, szóval az út átjárható.
Napközbenre ma már nem is kapott fájdalomcsillapítót, és úgy tűnt, hogy nincs is rá szüksége. Szóval csak a szag van. Meg a nemkakilás, de ez nem újdonság.

Ha valakinek van esetleg valami tapasztalata az orrmandulaműtét és a szag összefüggésében, hétfőig várjuk a helyes megfejtéseket. Akkor meg majd jól előveszem Vomberg bácsit! Mert így nem fogjuk tudni férjhezadni Emmát, az tuti. Bármilyen gyönyörűek is a szemei. :)

message 1 hozzászólás Hozzászólok »

Legelőszöris nagyon szépen köszönjük a sok kommentet, emailt, sms-t, a sok szép szót, nagyon jól esik! Hős viszont tényleg csak Emmabébi, mi csak próbálunk mellette lenni, erőt adni neki, és lelkileg túlélni, mint ahogy minden szülő tenné - csak hála istennek legtöbben megússzák ezt. Mi tényleg azt az 1-2-3%-ot képviseljük mostanában, ami a kivétel. Ezért kérem, hogy ne mi jussunk eszetekbe mikor mondjuk egy mandulaműtétről kell dönteni, bízzatok az orvosok javaslatában! A mi jóságos doktorbácsink a műtét másnapján azt mondta, hogy ha előre tudta volna, hogy ilyen komplikáció fellép, akkor is mindenképpen megcsinálta volna, mert annyira rossz volt már a helyzet, mind Emma orrában, mind a fülében, hogy elkerülhetetlen volt az operáció. És én hiszek neki, és száz százalékosan bíztam benne az első pillanattól fogva, amely érzés főleg a második műtét előtt nagyon jól jött. És ugyanígy éreztem dr. Schneiderrel kapcsolatban is. Egy beavatkozásnak, bármennyire rutinszerű is, mindig van rizikója, ezt mindenki tudja. Viszont hiszem, hogy mi így is többet nyertünk, mint vesztettünk a műtéttel, bár volt pár pillanat amikor ez messze nem volt ilyen egyértelmű. És igen, öregedtünk pár évet aznap.

Másnap reggel Emma kicsattanó formában volt, annak ellenére, hogy alig aludt éjszaka. És mivel az értékei is stabilak voltak, jöhettünk is egyből haza. Nagyjából idáig emlékszem a napra, mert bennem akkor kezdett tudatosulni és leülepedni az előző nap minden történése, így inkább csak bámultam ki a fejemből és ámulattal néztem Emmát, ahogy mászik körbe-körbe a szobában és magyaráz (hátátátá-tátá), mintha mi sem történt volna. Napközben is csak 2 órát aludt, aztán este szokás szerint simán le tudtuk tenni aludni, majd éjszaka elég sokat sírt, a fájdalomcsillapítók ellenére is. Aztán egész délelőtt eléggé bágyadt volt, de szerencsére délutánra magához tért, bár leginkább kényeztetésre vágyott, ami abban merült ki, hogy vagy hurcolni kellett a sejhaját, vagy olyasmit kellett adni neki, amivel máskor nem játszhat: Bence féltett terepjárója :) Az orrából viszont sajnos úgy folyt a trutyi, mint eddig mindig, úgyhogy ott folytattuk a törölgetést, orrszívást, ahol abbahagytuk. Ma viszont szerencsére egész száraz napunk van ebből a szempontból (+ végre az eső sem esik!), remélem, hogy így is marad (az időjárás is. Bár milyen jó, mikor az az ember legnagyobb gondja, hogy május közepén 8 fok van és esik az eső!)

message 1 hozzászólás Hozzászólok »

Nem is tudom, hogy kezdjem ezt a bejegyzést, és még nem is vagyok magamnál teljesen. Nem úgy, mint Emma! - hogy akkor a jó hírrel kezdjem.

Tegnap reggel 8-kor étlen-szomjan sétáltunk be Emmával a gyerekosztály napikezelő részlegére. Ez egy pici, mindössze 4 szobás osztály azon a gyerekek részére, akikre valamilyen apróbb beavatkozás vár (például és jellemzően mandulaműtét) ami után még aznap haza is mehetnek. Huncutka hatalmas vigyorral a fején édesen integetett a két nővérkének, akik egyből el is olvadtak tőle. Aztán odavezettek Emma ágyához, amibe már előre bekészítettek pár játékot neki, megismerkedtünk a szomszéd ágyon fekvő 4 éves francia-holland kisfiúval, akire szintén mandulaműtét várt. Miután Emma megkapta a gyógyszereket, szabadon jöhetett-mehetett az osztályon, amit ki is használt, fenekét riszálva édesen mászott körbe az osztályon, mindenkit jól megnézett magának, akivel lehetett, játszott is. A többi gyerek is nagyon kedvesen fogadta, messze Ő volt a legkisebb.

A műtétek kicsit csúsztak, de mikor "elvitték" a szomszédfiút, Emmát is átöltöztethettem egy csinos kis macis műtősruhába, és játszhatott egy altatómaszkkal valamint gyakoroltunk a zöld műtőssatyival, hogy megismerjen majd akkor is, mikor én is beöltözöm. Közben megjött Nick is, aki elvitte Bencét oviba. 9.45 körül indultunk el a műtőbe, Nick csak a liftig jöhetett velünk. A műtőkomplexumban aztán én is beöltöztem, elbúcsúztunk a nővérkétől, és már jött is a mindig jókedvű van der Hulst bácsi a fül-orr-gégész, valamint Schneider bácsi, a német aneszteziológus. Gyorsan megbeszéltük utoljára a legfontosabbakat, na meg azt, hogy Schneider bácsi altatott Emmával a pocakomban, mikor a cerclage kivételre került a 35. héten.
Ezután toltuk be Emmát a műtőbe, aki nagy szemekkel nézett körbe, csak az nem tetszett neki, mikor le kellett feküdnie, de az aneszteziológus már tette is rá a málna illatú maszkot, én puszilgattam közben, beszéltem a fülébe, és próbáltam nem összetörni mikor fennakadtak a szemei. Schneider bácsi viszont nagy rutinnal egy határozott mozdulattal rátette a vállamra a kezét, és mondta hogy készen vagyunk az altatással, mehetek ki. Még egy utolsó nagy puszit adtam és kimentem az előtérbe.

Itt ücsörögtem, közben épp tolták ki a szomszédfiút, akinek a papájával már régi ismerősként üdvözöltük egymást, majd jött a "recovery" asszisztens bemutatkozni, akivel hogy-hogynem, szintén ismertük egymást, fogta már Ő a kezemet, valamelyik altatásom után. 25 perc elteltével hallom Emma erőteljes sírását, majd megjelent van der Hulst bácsi és elmondta, hogy minden rendben ment, terv szerint kivette az orrmandulákat, és behelyezett mindkét fülébe egy-egy tubust, mert muszáj volt, valószínűleg Huncutka alig hallott már valamit. Ebből következően viszont most hirtelen mindent nagyon jól hall, ami ijesztő lehet egy ilyen pici gyerek számára, erre készüljek fel. Aztán átadta a terepet, bemehettem a megfigyelőbe.
Emma nagyon sírt, amin elcsodálkoztam, mert azt hittem, hogy csak lassan fog ébredezni. Nagyon sok vér jött főleg az orrából, de kicsi a füléből is, amire viszont számítottam, mert mondták. Felvettem Emmát, még nem volt magánál, csak keservesen sírt, prüszkölte a vért, kalimpált a kezeivel, amitől minden csupa vér lett, én meg próbáltam megnyugtatni, de egyre csak azt éreztem, hogy nem megy. Közben az asszisztens törölgetett, amit lehetett, kaphatott egy kis vizet, majd mikor alábbhagyott a vérzés és Emma is kicsit kevésbé sírt, mehettünk vissza az osztályra.

Útközben megint nagyon sírt, így a karomban vittem, és ott is tartottam a szobában is, egészen addig, amíg a nővérke azt nem mondta Nicknek, hogy vegye át, mert a reakcióim alapján nem bízik teljesen a válaszaimban, miszerint jól vagyok. Emma továbbra is sírt, és kalimpált, ugyanakkor erőtlen volt, nehéz volt tartani, hogy ki ne forduljon a karunkból. Aztán megint ivott, jó sokat, mondták, hogy ez jót tesz mandulaműtét után, sőt kell is inni. A vérzés közben csillapodott, majd lassacskán Emmát le lehetett tenni az ágyra, ahol elaludt.

Nicknek mennie is kellett Bencéért, én pedig gyorsan megtelefonáltam az aggódó Nagyiknak, hogy túl vagyunk rajta, minden rendben van. Emma aludt, a szomszédfiú néha sírt kicsit, mikor itatni akarták, anyukája franciául hadart, apukája lassan hollandul nyugtatta, én közben Emmát simogattam, néztem, ahogy szuszog, figyeltem, vajon becsukja-e a száját, kaphat-e már az orrán levegőt. Közben néha még jött egy kis vér az orrából, majd egyszercsak köhögött egy nagyot, akkor kicsivel több vér jött. Örültem, hogy végre békésen alszik, de nem, nem csukott szájjal. Teljesen nyitva volt a szája, így nem volt nehéz észrevenni, hogy nem csak az orrából kezdett újra vérzeni, hanem a szájából is folyik vér. Gyorsan szóltam a nővérkének, aki ránézett Emmára és rohant az orvosért, majd vissza, hogy mennünk kell vissza a műtőbe. Felkapta Emma aktáját és rohantuk a lifthez, fel a műtőbe, ahol már várt van der Hulst bácsi. Ránézett Emmára, egyeztetett a nővérkével hogy kb. mennyi vért vesztett, majd a lehető legmegnyugtatóbb hanggal azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, megoldjuk. A megoldáshoz viszont újra altatni kell Emmát, most viszont nem mehetek be, mert egyrészről nem akarják, hogy lássam, másrészről "sok embernek kell gyorsan sokmindent csinálnia" és nem akarna félrelökni. Közben az aneszteziológus is befutott, kérdezte, hogy nyelt-e vért Emma, nővérke mondta, hogy igen és sokat. Erre kicsit idegesen csak annyit reagált, hogy "áh", ekkor éreztem, hogy baj lehet, hiába nézett még mindig olyan bátorítóan a füll-orr-gégész. Közben felébredt Emma, megpuszilgattam, majd tehetetlenül néztem, ahogy betolják ismét a műtőbe. Nagyon-nagyon bíztam a nagypapa-jóságú, nyugodt van der Hulst bácsiban is, és dr. Schneiderben is, aki nekem azért nem bácsi, de tudtam, hogy a helyzetet inkább az ő idegessége jellemzi jól.

A nővérkével visszamentünk az osztályra, közben hívtam Nicket, hogy tegye le Bencét valahol és jöjjön vissza - ezt javasolta a nővérke is, ami elég sokatmondó volt. Idegesen járkáltam a folyosón fel és alá, vártam Nicket, meg hogy visszamehessünk a műtőhöz. Nesze neked rutinműtét! Miért is gondoltam, hogy simán fog menni? A szomszéd fiú szülei félszegen rámmosolyogtak, láttam hogy ők is megijedtek kicsit. Nővérke mondta, hogy 10 perc múlva mehetünk vissza. Huh. Ritkán volt még ilyen hosszú 10 perc. Végre letelt, visszamentünk, beöltöztem, majd megint leültem a megfigyelő előtt álló kisszékre, megint jött a recovery asszisztens, együttérző mosollyal, kérdezte, hogy nem szeretnék-e valamit olvasni, kérek-e valamit inni. Mondtam, hogy nem, jelenleg nem érdekel sokminden ami az újságokban van, és inni sem kérek. Néztem az óramutatót, számolgattam, hogy már fél órája bent van, kérdeztem, hogy kb. meddig tart - még legalább fél órát, jött a válasz, mert nyugodtan meg akarják nézni, hogy honnan jön a vér.

Aztán mint a filmekben, nyílik az ajtó, fáradtan mosolyogva lép be v/d Hulst bácsi, és le is ül mellém. Minden rendben van. - mondja. A seb vérzése nem állt el, mint ahogy elvárható lett volna, ez a komplikáció az esetek 2-3%-ában lép fel, és Emma pont beleesett. Mint ahogy mi mindig beleesünk mostanában ezekbe az 1-2-3%-okba - tettem hozzá. De sikerült elállítaniuk a vérzést, most még az aneszteziológus megvárja a műtőben, amíg Emma rendesen felébred. Kérdezte, hogy van-e vérzékenység a családban (nincs), illetve volt-e már ilyen pl. vérvételnél, hogy csak sokára állt el a vérzés (nem). És még mondta, hogy Emmának nem egy, hanem kettő nyelvcsapja (uvula) van (az a lelógó izé, amit középen látni a torokban), ami nem jelent semmit, csak "érdekesség" (általában a hasadék tovább megy és abból lesz a nyitott szájpadlás, valamit nyúlszáj). Aztán mintha hallottam volna egy kis sírást, és gondolom Ő is, ezért mondta, hogy visszamegy a műtőbe, majd még jön.

Újabb 20 perc múlva jött megint, mondta, hogy nem sikerül felébreszteni Emmát az altatásból. Kapott morfin származékot, ami egy ilyen pici, 8 kilós gyereknél néha túlságosan is hat. Visszament újból. Megint hallottam valamit, de nem tudtam, hogy Emma volt-e.
Aztán megint nyílt az ajtó, mondta a doktorbácsi, hogy mindjárt tolják ki Emmát, nyitva is hagyja az ajtót. Nemsokkal később láttam is, amit tolják Emmát, de nem állnak meg vele abban a szobában ahol az előző műtét után, hanem tovább tolják a nagy megőrzőbe, és látom hogy gépekre van kapcsolva. Itt végleg megszakadt a szívem. Van der Hulst bácsi még kicsi türelemre intett, de pár perc múlva bemehettem.

Ott feküdt szegény kicsi Emmám mindenféle csipogó gépeken lógva, számtalan drót, cső, maszk és a kis alvónyuszija mellett, de nem a nyusziját fogta, hanem az oxigénmaszkot a kezével. Aludt, szemei félig nyitva, haja csurom víz. V/d Hulst ott áll mellettem, nővérkék körülöttünk, dr. Schneider az ágy túl oldalán. Ránézek, nagyot sóhajt, majd elkezdi mondani: nagyon sok vért nyelt Emma, kimosták a gyomrát, az altatás során összeomlott a keringése, az utolsó pillanatban tudták intubálni mielőtt hányni kezdett, így szerencsére valószínűleg nem ment semmi a tüdejébe, de a második altatás és a szükséges medikációtól a légzése leállt, lélegeztetőgépre tették, a szaturációja (a vér oxigénszintje) nagyon hullámzik. Nagyon veszélyes helyzet volt, ehhez kétség sem férhet, de úgy tűnik most már rendben lesz Emma. -mondja, egyre erősödő német akcentussal és érzem közben, hogy a lelkét kitette ez az ember Emmáért, látszik rajta, hogy megrendült. Közben nézem Emmát, szuszog, de nem moccan, szemei még mindig furcsán félig nyitva, a gépek folyamatos tompa csipogását néha felváltja egy hangos riasztás, akkor mindenki a monitorra pillant, majd vissza rám, én pedig próbálom kitalálni a a számokból, a piros színből, a villogó lámpákból, de leginkább az arcokból, hogy most mi van. Többnyire szerencsére semmi.

Kicsit megnyugszom, mikor elmennek az orvosok, akkor már nagy veszély nem lehet. Aztán persze pár percenként azért visszanézett valamelyik, de extra oxigénnel kezdett stabilabb lenni a szaturáció. Egy nővérke folyamatosan ott van, pár percenként valamit felír, meg bejelöl valami grafikonon valamit, közben meg próbál beszélgetni velem. Én meg csak azt kérdezem, hogy feljöhetne-e Nick is, amire határozott persze a válasz, és így pár perc múlva már Nick is ott áll beöltözve. Kérdezi mi történt, mert csak annyit tud amit lent mondtak neki a nővérkék. Próbálom összefoglalni a lényeget, néha az asszisztensre pillantok, hogy jól mondok-e mindent, de aztán ott terem megint v/d Hulst bácsi, és a történet rá eső részét elmondja, majd nemsokára jön ismét dr. Schneider, aki szintén Nicknek is elmondja dióhéjban.
Ezután pedig csak álldogáltunk, simogattuk Emmát, fogtuk egymás kezét, hallgattuk a csipogást és némán vártuk, hogy felébredjen. Egyszer-egyszer kinyitotta a szemét, de végül elég sokáig tartott mire annyira magához tért, hogy igyon megint kicsit. Bár infúzión volt természetesen, de azért nagyon szomjas volt szegényke, hiszen akkor már háromnegyed napja nem evett-ivott, vagyis amit ivott, az se volt már benne. Közben megérkezett az ügyeletes gyerekorvos is, akinek az aneszteziológus átadta Emmát, majd mehettünk le, immáron a rendes gyerekosztályra - mert ezek után egyenesen következett, hogy ott éjszakázunk.

A szoba amit kaptunk már ismerős volt, töltöttünk benne pár éjszakát. A nővérek viszont nagyrészt újak voltak, de sebaj, kedvesek és profik, mint mindenki. Az orvosok, a nővérek, az asszisztensek, és mindenki-mindenki hihetetlenül profin kezelték a helyzetet, maximálisan odafigyelve nem csak Emmára, hanem ránk is, szülőkre. Csakúgy mint ebben a kórházban eddig mindig.
Emma szerencsére folyamatosan javult, az értékei is egyre jobbak lettek, bár a szaturációja még ingadozott. Késő délután, mikor bejött Bence is, már felült, és megevett egy kevés gyümölcsöt is. A gyerekorvos elég gyakran jött ellenőrizni, csakúgy mint a nővérkék.

 

A folyóson összefutottam Vomberggel, aki meglepetten kérdezte, hogy mit keresünk itt. Gyorsan elhadartam nagyjából, Ő meg szokás szerint a vállamra tette a kezét, és nagyon őszintén felsóhajtott, hogy "na még ez hiányzott nekünk". Aztán mondta, hogy holnap bejön hozzánk, és mivel észrevette az ügyeletes gyerekorvost, gyorsan elköszönt, hogy tőle is megkérdezze mi van Emmával.

Az éjszaka nyugisan fog telni - gondoltam. Mert  enyhén szólva kimerítő napja volt Emmának, és az orvosok is éppen hogy attól féltek, hogy a gyógyszerektől és a két altatástól annyira elalszik, hogy megint elfelejt levegőt venni. Hát annyira nem így történt (szerencsére!), hogy egész éjjel ha két órát aludt összesen, akkor sokat mondok. Eleinte a drótok és az infúzió csöve miatt nem tudott aludni, minden forgásnál vagy egy tappancs mozdult el, vagy a lábán a csipesz, vagy épp ráfeküdt az infúzió csövére. A lényeg hogy kb. folyamatosan riasztott valamiért a gép, én meg próbáltam kitalálni, hogy éppen mit kell hova visszatenni, vagy hogy valós-e a riasztás. Aztán hajnalban pedig totálisan magához tért Huncutka, annyira hogy felállt (lábán a csipeszt elmozdítva), és le sem akart ülni. Rájött, hogy remekül lehet a drótokat húzogatni, kinyúlni és elérni az infúzió villogó állványát, és nyomogatni a gombokat, lehet vakarózni, hogy a tappancsok ne tudják végezni a dolgukat, majd ezek után ki lehet dobálni a cumit és a nyuszit az ágyból, hogy ugorjak, visszaadjam és megint kidobja. Ha meg nem ugrottam, kiabált. Szóval megint kiderült, hogy egyik gyerekemmel sem tudok még csak egy szobában sem aludni, mert ha látnak, azt hiszik buli van. De sose ennél nagyobb bajunk ne legyen, gondoltam, és bár alig láttam a fáradságtól, sosem örültem ennél jobban, hogy nem akar aludni Emma!

message 8 hozzászólás Hozzászólok »

Megjöttünk fizióról, és bár Emma nem volt toppon, egyszer azért megmutatta Ritának az oldalazós-kapaszkodós-kétlépéses trükköt, aki egyből fel is jegyezte a nagykönyvbe! Nagyon büszke voltam rá! Hihetetlen egyébként, hogy mennyire kell Emmát inspirálni ahhoz, hogy megemelje a fenekét. Rita vett új játékokat is, és mindketten a lelkünket kitesszük azért, hogy végre felálljon a művésznő, hogy odébb tegye a lábát, aztán pedig, hogy leüljön. Ez a leülés ugyanis nagy mumus, mert még mindig csak a gravitációra hagyatkozva a térdreesős illetve az eldőlős verzió megy, és mindkettő elég fájdalmas tud lenni. Tudom, hogy ez családban marad, mert Bence is így csinálta (azzal az apró különbséggel, hogy Ő 5 hónapos korában állt ezen probléma előtt), illetve a családi "Sosemfelejtemel" c. teleregény egyik része is arról szól, miszerint a bátyám előbb tudott állni, mint ülni. Bár Huncutka mondjuk tud ülni, csak leülni nem. Még nem.

Holnap pedig műtét. Reggel 9-kor. Tessék drukkolni, imádkozni, ki mihez ért jobban! Azért, hogy Emma ne ijedjen meg. Azért, hogy ne fájjon neki. Utána se. Azért, hogy ne sírjon. Én se. Azért rendben menjen minden.

message 4 hozzászólás Hozzászólok »
Előző | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | 31 | 32 | 33 | 34 | 35 | 36 | 37 | 38 | 39 | 40 | 41 | 42 | 43 | 44 | 45 | 46 | 47 | 48 | 49 | 50 | 51 | 52 | 53 | 54 | 55 | 56 | 57 | 58 | 59 | 60 | 61 | 62 | 63 | 64 | 65 | 66 | 67 | 68 | 69 | 70 | 71 | 72 | 73 | 74 | 75 | 76 | 77 | 78 | Következő